A rokokó korának öltözködése.
Az öltözködés a rokokó idejében valóságos mánia lett, de státuszszimbólum jellege kezdett eltűnni. A divat fogalmát szintén az állhatatlan rokokó hozta létre. Lényege, hogy kellő pillanatban sarkon fordul az évszaknak, napszaknak, sokszor az órának megfelelően.
A divat szó is újjászületik, új értelemmel bír: követni az aktualitást .
A divatkreátorok nagy öntudata és arroganciája –azelőtt egyszerűen szabónak hívták őket- Alighanem a rokokó kórból származik. „A szabók inkább újításokon törik a fejüket, ahelyett, hogy varrnának.” olvashatjuk egy 1714. –ből származó szövegben.
A szabómesterséget annyira megbecsülték a forradalom előtti időkben, hogy egyes ruhaművészek olyan megtiszteltetésben részesültek, mint a vérbeli hercegek . Egy Rose Bertin nevű kis varrónő igen magasra küzdőtte fel magát.
Divatminiszternek nevezték és , Marie Antoinette öltözködési mániája neki volt köszönhető. A balsorsú királynő minden nap más toalettet viselt.
Mindegyikhez más-más cipő is tartozott. Egy udvarhölgyet három hónapra kitiltottak a palotából, mert kétszer ugyanabban a ruhában jelent meg.
Az udvari dámák gondolkozás nélkül követték a királynő szavát és a divatszeszélyeket ellenkezés nélkül a magukévá tették .
Rose Bertin ötlete volt a „Saint-Honoré” utcai divatbábok szétküldése, mely szertevitte a francia divat újdonságait egész Európába .
A rokokó viselet térhódítását rendkívüli mértékben meggyorsította a divatgyűjtemények nyomdai sokszorosítása. 1777- ben Moreau metszeteivel jelent meg a Monument du Costume, és feltűnt a legrangosabb divatlap a La Galerie des Modes et Costumes Francais .
Népszerűségük nemcsak Franciaországban volt nagy, hanem Európa más országaiban is . Számos jónevű művész munkássága fűződik a divatújságokhoz: Claude- Louis Desrais, Pierre Thomas Leclerc, Francois Watteau , és Auguste de Saint Aubin.
A rokokó viselet minden addig hordott ruhához képest többet láttat, vagy sejtet a női testből. Az európai öltözködés történetében először jutott érvényre az aszimmetrikus díszítés.
A rokokó lehetőleg kerülte a vízszintes egyenest és a derékszöget. Hosszú idő után újra felfedezte a virágot, ami annál gyakrabban alkalmazott. Hajat és ruhát egyaránt díszítettek élő vagy művirággal.
XV. Lajos idején a szoknya váza egy pamut, viaszosvászon vagy selyem alsószoknyába belevarrt öt, fölfelé kisebbedő abroncs volt . Erre azért volt szükség, hogy a szoknya óriási tömege minél erősebb kontrasztot képezzen a darázsderékká fűzött felsőtesthez képest .
Ez a krinolinszoknya volt a legnépszerűbb, amit széles, kosárszerű alakjáról paniernek is neveztek. A csípővonalak hangsúlyozása a nőiességet emelte ki, a panier könnyed, ringó járása adott lehetőséget – talán azért is váltak meg tőle olyan nehezen .
Sokféle változata követte egymást, így volt például a cadet ( a legfiatalabb) mely rövidebb volt a szokásosnál , csak két ujjnyira ért a térd alá , vagy a gondole , melyikben vízszállító asszonynak látszott aki hordta.
A panier a XVIII. század közepe táján egyre laposabb majd ellipszis formájú lett . A felsőruha általában nyitott volt, hogy hangsúlyozza az öltözék gazdagságát és az anyagok pompáját.
A krinolin feszes felületén selyemszalagokból, csipkéből és főleg művirágokból a szalonok stukkódekorációit utánozták. A század végére erősen lapított formájú a hatalmas abroncsszoknya. Egy nő maga elfoglalt egy egész kerti padot, és a kétszárnyú ajtókon sem tudott, csak oldalazva bemenni.
Miközben a krinolin hol dagad, hol lappad, a ruha dereka megtartja szabását. Fűzőszerű. Durva kendervászonnal bevont acéllemezekkel és halcsontokkal merevítik és szorosan összefűzik, mert rendületlenül divat a darázsderék, melyet meghosszabít az ék alakú szabásforma.
A kivágás a mellbimbóig ér. Néha keszkenővel takarják be aminek fichu volt a neve. A nyak és az alsókar is csupasz . A krinolin és a fűzős derék felett még két ruhát hordtak . A legfelső elől háromszög alakban nyitott úgy, hogy az alsó látszik.Később mikor a szoknyák rövidülnek, és a lábat már nem takarják ezt a felső réteget egy szellemes berendezéssel hátul és kétoldalt három bugyorba fogják fel.
A derék és a felső szoknya többnyire ugyanolyan színű és anyagú, de az alsó más, és meg van rakva fodrokkal, szalagcsokrokkal, indákkal, rojtokkal, hímzéssel, csipkével, girlandokkal.
A késői rokokó túlkapásai szükségessé tették az olyan ruhadarab megalkotását, ami bármikor hordható, így keletkezett egy könnyű háziruha vagy pongyola, a neglizsé .
A budoárok pikáns átlátszó és sokat sejtető viselete, melynek nem kevésbé pikáns változatai idővel utcai ruhák formájában is megjelentek.
A gálaviselet kivételével minden ruha neglizsé. Még az utcai viseletnek, sőt az úti kosztümnek is ez a neve . A derék a szoknyával egybevarrot, és nincs beszűkítve.
Övet viselnek rajta. Az adrienne vagy watteau – hát eleinte tunika szabású, de hamarosan szétnyílik elöl és hosszú ujjakat kap. Még így is kényelmes lehetett, hisz fűző nem volt alatta.
Az udvar csillogó környezete és a színpompás pásztorjátékos kerti mulatságok alkalmanként más öltözéket kívántak. A pásztorlányos viseletek, a népi öltözékek formái, a feltuffolt robe polonaise változatok, valamint a királyné organza muszlingalléros ruhái hozzátartoztak a színjátékhoz.
Fő jellegzetesség a szűk, elfűzött derék, rövid lábfejet láttatni engedő
kettős szoknya, amelyből a felsőt felraffolták. A népi viseletek iránti vonzódást jelzi, hogy Beaumarchais „Figaró házassága” című darabjának bemutatása után Sussane ruhája bevonult a divatba.
1770 körül a neglizsé egy másik formája jelenik meg a férfiaktól átvett kasak, kasakvin vagy caraco. Változatos formái voltak, hol kurta szárnyú hátul, hol majdnem a földig ér, egyszer laposan simul a csípőre, máskor mereven eláll.
Ismét kesztyűt hordanak hozzá, ami hosszú, és selyemből, vagy bőrből készült. A legyező elengedhetetlen kelléke egy rokokó dámának.
A divat szó is újjászületik, új értelemmel bír: követni az aktualitást .
A divatkreátorok nagy öntudata és arroganciája –azelőtt egyszerűen szabónak hívták őket- Alighanem a rokokó kórból származik. „A szabók inkább újításokon törik a fejüket, ahelyett, hogy varrnának.” olvashatjuk egy 1714. –ből származó szövegben.
A szabómesterséget annyira megbecsülték a forradalom előtti időkben, hogy egyes ruhaművészek olyan megtiszteltetésben részesültek, mint a vérbeli hercegek . Egy Rose Bertin nevű kis varrónő igen magasra küzdőtte fel magát.
Divatminiszternek nevezték és , Marie Antoinette öltözködési mániája neki volt köszönhető. A balsorsú királynő minden nap más toalettet viselt.
Mindegyikhez más-más cipő is tartozott. Egy udvarhölgyet három hónapra kitiltottak a palotából, mert kétszer ugyanabban a ruhában jelent meg.
Az udvari dámák gondolkozás nélkül követték a királynő szavát és a divatszeszélyeket ellenkezés nélkül a magukévá tették .
Rose Bertin ötlete volt a „Saint-Honoré” utcai divatbábok szétküldése, mely szertevitte a francia divat újdonságait egész Európába .
A rokokó viselet térhódítását rendkívüli mértékben meggyorsította a divatgyűjtemények nyomdai sokszorosítása. 1777- ben Moreau metszeteivel jelent meg a Monument du Costume, és feltűnt a legrangosabb divatlap a La Galerie des Modes et Costumes Francais .
Népszerűségük nemcsak Franciaországban volt nagy, hanem Európa más országaiban is . Számos jónevű művész munkássága fűződik a divatújságokhoz: Claude- Louis Desrais, Pierre Thomas Leclerc, Francois Watteau , és Auguste de Saint Aubin.
A rokokó viselet minden addig hordott ruhához képest többet láttat, vagy sejtet a női testből. Az európai öltözködés történetében először jutott érvényre az aszimmetrikus díszítés.
A rokokó lehetőleg kerülte a vízszintes egyenest és a derékszöget. Hosszú idő után újra felfedezte a virágot, ami annál gyakrabban alkalmazott. Hajat és ruhát egyaránt díszítettek élő vagy művirággal.
XV. Lajos idején a szoknya váza egy pamut, viaszosvászon vagy selyem alsószoknyába belevarrt öt, fölfelé kisebbedő abroncs volt . Erre azért volt szükség, hogy a szoknya óriási tömege minél erősebb kontrasztot képezzen a darázsderékká fűzött felsőtesthez képest .
Ez a krinolinszoknya volt a legnépszerűbb, amit széles, kosárszerű alakjáról paniernek is neveztek. A csípővonalak hangsúlyozása a nőiességet emelte ki, a panier könnyed, ringó járása adott lehetőséget – talán azért is váltak meg tőle olyan nehezen .
Sokféle változata követte egymást, így volt például a cadet ( a legfiatalabb) mely rövidebb volt a szokásosnál , csak két ujjnyira ért a térd alá , vagy a gondole , melyikben vízszállító asszonynak látszott aki hordta.
A panier a XVIII. század közepe táján egyre laposabb majd ellipszis formájú lett . A felsőruha általában nyitott volt, hogy hangsúlyozza az öltözék gazdagságát és az anyagok pompáját.
A krinolin feszes felületén selyemszalagokból, csipkéből és főleg művirágokból a szalonok stukkódekorációit utánozták. A század végére erősen lapított formájú a hatalmas abroncsszoknya. Egy nő maga elfoglalt egy egész kerti padot, és a kétszárnyú ajtókon sem tudott, csak oldalazva bemenni.
Miközben a krinolin hol dagad, hol lappad, a ruha dereka megtartja szabását. Fűzőszerű. Durva kendervászonnal bevont acéllemezekkel és halcsontokkal merevítik és szorosan összefűzik, mert rendületlenül divat a darázsderék, melyet meghosszabít az ék alakú szabásforma.
A kivágás a mellbimbóig ér. Néha keszkenővel takarják be aminek fichu volt a neve. A nyak és az alsókar is csupasz . A krinolin és a fűzős derék felett még két ruhát hordtak . A legfelső elől háromszög alakban nyitott úgy, hogy az alsó látszik.Később mikor a szoknyák rövidülnek, és a lábat már nem takarják ezt a felső réteget egy szellemes berendezéssel hátul és kétoldalt három bugyorba fogják fel.
A derék és a felső szoknya többnyire ugyanolyan színű és anyagú, de az alsó más, és meg van rakva fodrokkal, szalagcsokrokkal, indákkal, rojtokkal, hímzéssel, csipkével, girlandokkal.
A késői rokokó túlkapásai szükségessé tették az olyan ruhadarab megalkotását, ami bármikor hordható, így keletkezett egy könnyű háziruha vagy pongyola, a neglizsé .
A budoárok pikáns átlátszó és sokat sejtető viselete, melynek nem kevésbé pikáns változatai idővel utcai ruhák formájában is megjelentek.
A gálaviselet kivételével minden ruha neglizsé. Még az utcai viseletnek, sőt az úti kosztümnek is ez a neve . A derék a szoknyával egybevarrot, és nincs beszűkítve.
Övet viselnek rajta. Az adrienne vagy watteau – hát eleinte tunika szabású, de hamarosan szétnyílik elöl és hosszú ujjakat kap. Még így is kényelmes lehetett, hisz fűző nem volt alatta.
Az udvar csillogó környezete és a színpompás pásztorjátékos kerti mulatságok alkalmanként más öltözéket kívántak. A pásztorlányos viseletek, a népi öltözékek formái, a feltuffolt robe polonaise változatok, valamint a királyné organza muszlingalléros ruhái hozzátartoztak a színjátékhoz.
Fő jellegzetesség a szűk, elfűzött derék, rövid lábfejet láttatni engedő
kettős szoknya, amelyből a felsőt felraffolták. A népi viseletek iránti vonzódást jelzi, hogy Beaumarchais „Figaró házassága” című darabjának bemutatása után Sussane ruhája bevonult a divatba.
1770 körül a neglizsé egy másik formája jelenik meg a férfiaktól átvett kasak, kasakvin vagy caraco. Változatos formái voltak, hol kurta szárnyú hátul, hol majdnem a földig ér, egyszer laposan simul a csípőre, máskor mereven eláll.
Ismét kesztyűt hordanak hozzá, ami hosszú, és selyemből, vagy bőrből készült. A legyező elengedhetetlen kelléke egy rokokó dámának.
A ruhák kellékei, a vállkendők, finom csipkék, virágdíszek és ékszerek, melyek összhatását ismét csak az összevissza cikázó csigavonalak, a rocaille szeszélyes játékához hasonlíthatjuk.
A kalapcsat a gomb, legyező, öv és óralánc, csak úgy villognak az ékkövektől. Rendkívül elterjedtek az emblémák, a szimbolikus ékszerek, talizmánok.
Minden társaságbeli hölgy ott viselte keblén az Istenanya gyémántos képét, vagy szerelmesének a hűségi zálogát. A tubákszelence nőnél, férfinál egyaránt az előkelő öltözködés jelképe, s naponta változik.
A köznép is ékesíteni kívánta magát, s ez megteremtette az utánzott ékszerek
divatját, Similior(stass ) néven . A bijoutier –faussétier készítette mindezeket.